Sokat beszélünk az interperszonális vonzalomról. Megkerülhetetlen, hiszen Hegel óta gondolhatunk erre úgy, mint az emberi létezés elemi legitimációjára, a dialektika fényében az “Anerkennung” szerint az ember abban nyeri el tényleges emberi értékét, hogy a másik emberként viszonyul hozzá. Ezen Berne mosolyogna (lehet mosolygott is), mert tranzakcióvá redukálja az összes megnyilvánulásunkat, de ki tudja, kinek van igaza.
Az interperszonális vonzalom azonban nem minden, sőt, talán a tudat és a tudattalan viszonyhoz tudnám hasonlítani az alanyi és az alanytalan vonzódást, vonzalmat. Itt az alanyi alatt konkrét személyt/személyeket értek, hiszen emberi mivoltunkból vonzódunk emberekhez, ugyanakkor kötődünk tárgyakhoz is. Erre hivatkozok alanytalanként a továbbiakban.
Ez mind beépült reakció, a mostani írásom célja ezt a két módozatot a vonzalomtól, mint közös táptalajtól megközelíteni. Végtére is bármennyire tagadjuk a tárgyakhoz ugyanúgy viszony fűz minket (ki nem szitkozódik, amikor belerúg a küszöbbe).
Ezt lehet magyarázni pszichológiailag (mit ne magyarázna meg e tudományterület), viszont abba az egyszerű küszöbbe botlunk, amit a materiális világfelfogás nevelt belénk, pontosítván elvesztettük a talajt a lábunk alól. A probléma ott kezdődik, mikor az ember a megfoghatatlant megfoghatóvá kezdte letranszponálni (a mai napig görcsösen próbálkozik ezzel). Ez a hazugság a beszélt nyelv eredendő bűne.
Viszont a alap azonos, ez a vonzalom táptalaja, amin mi cipőben gyaloglunk egy ideje, mert viszolygunk a megfoghatatlantól. Olyan látképekbe kapaszkodunk, melyek magukban jelentéktelenek, önnön jelentésüket elvesztették, pontosabban mi tettük őket jelentésmentessé, üres vázzá.
A vonzalom egyfajta életben feloldódás, a befogadás és az ezáltali elfogadásra tanító módszertan. Kórtünet, hogy társadalomból vezetjük le az egyént, nem pedig fordítva, így alakul ki minden egyénben először a társadalom leképződése, és szerencsésebb esetekben ezután alakul ki az egyén is. Remélhetőleg, de arányuk drasztikusan csökken…
Talán ott veszett el a történet, ahol a szimbólumok jelentőségét és az ebből fakadó felismeréseket félelemtől vezérelve megtagadta önnön magától az ember, mert minden ember avagy mikrokozmosz egységben kettős, ezt belátni és ezt feloldani, na ez transzmutáció folyamata.
Minden egy, mondják őseink, a mítoszaink és a kultúráink ősgykere is ezt támasztja alá, az origót. A modern embernek nem kellett ez. Helyette hazudik, mert sokkal inkább ragaszkodunk a jónak fémjelzett dolgokhoz, mint eme fennkölt igazsághoz valójában az ember pont olyan szintre fejlődött fel, ami tökéletesen kiszolgálja eme kapzsi vágyát.
Talán amit még nem vettünk el magunktól, az a szerelem ideája, ezért lehet talán ebből a lőrésből a legjobban rávilágítani erre a jelenségre. Amit vonzalomnak nevezek, lényegében analóg fogalom, mozgás a hittel, a szeretettel, a világ törvényével. Abban reménykedek, ha így fogalmazok, nem ragadunk bele félérvekbe, nem tereljük a témát a vallásra, és nem kezdünk el olyan dolgokról beszélni, amelyekhez mi emberek már kevesek vagyunk.
Az emberek kevesek, minél több annál kevesebb és vice versa, Egyben van a teljesség kulcsa. Ez azért nehéz, mert hiába maga a folyamat faék egyszerű, a kulcsot megtalálni, az ajtót kinyitni, az ehhez vezető út csupán belső, és az érzések, meglátások nyújtják ebben a történetben a kvázi segítő bójakat. A nehézséget az adja, hogy gondolkodni kezdünk, hogy vajon ez, ez-e, az-e a kulcs. És az ajtóba már bele se menjünk, mi és hol van az az ajtó, ahelyett, hogy intuitíve mennénk előre. Pont ezért hasznos véleményem szerint a vonzalom felől megközelíteni a dolgokat, mert a vonzalom teljesség elfogadásra, befogadásra ad lehetőséget, ergo az összes kulcs és az összes ajtó a maga módján közelebb juttat minket, a részfeladatokat kompozícióvá alakítja, ha így közelítjük meg a dolgokat. A vonzalom vizsgálata nem elemzés, sokkal inkább a mozgás lekövetése, megértése, amennyire erre lehetőségünk van. Intució szemlélés, nevezhetjük így is.
Az egó rimánkódik, viszont a folyamat magával vonja eme egó visszaszorulását. A vonzalomban feloldódik és fellélegzik a bennünk ciripelő szellem, teret adunk másnak is. Viszont a csökönyös materializálódás következében még több ajtót vélünk felfedezni. Mája fátylára a válaszunk még több ruha lett.
Csodálkozunk-e, ha érzékelésünk silányul, miközben az emberi szorongásunkból a világiba, a profánba menekülünk?
Régen vélhetőleg olyan izmokat használtunk, melyeknek ma már létezésről sem tudunk.
Azért van mindez, mert ezek szellemi izmok voltak, tapinthatatlan rezgések felismerésére, nem megfogható, nem önthető formába, nem evilági a materiális értelemben. Átértelmeztünk mindent, a nevelésből indoktrinációt csináltunk, a szerelem ideájából olcsó és eladható testiséget.
A kérdés felmerülhet, hogy hogyan juthatunk újra eme izmok birtokába, hiszen az ember testből gondolkodik, eleve testi halandósága okozta ama félelmet, amelyből maga köré építette rendszereit. E eredendő akarás az, amiért sosem fogjuk visszajutni erre a szintre, ez a fejlődésünk része, csak még szintetizálásra vár.
Az archaikus ember lélegzett és nem levegőt szívott, élete rítus volt, összhang, mely messzemenőkig az ellenpólusa a jelenlegi létünknek, amely inkább egy társadalmi ajánlat, visszaélve az élet szó nagyságával, jelentőségével. Amelyben eme lágy rezgés tranzakcióvá transzponálódik le, láthatóvá válik a kapaszkodás és akarás ezen rendszereknek definiált kereteihez.
Célszerű lenne a kereteknek ugrodeszkává transzformálása, önnön kereteinket fizikai módon megközelíteni, a materiális és immateriális jin-jangot meglátni.
Ezután hatolhatunk le a vonzalom táptalajára, ekkor hallható a lágy rezgés, mi összeköti az embert az emberrel, embert a világgal és a megfoghatatlannal.
Nyugati nyugalom és keleti kínszenvedés?
Ez a két alliteráló jelzős szerkezet egy társadalmi tünet két megnyilvánulása. A nyugati nyugalom és a keleti kínszenvedés olyan címkézés, amelynek kettősségében elveszítjük a probléma igazi mivoltját, lévén az érme két oldalát nézzük, viszont nem értjük meg, hogy ez az érme miért értéktelen.
A címkézésnek megvan az a varázsa, hogy abszolútnak, megváltoztathatatlannak bélyegzünk egy dolgot, egy személyt. Ez belső biztonság megteremtésére szolgál, semmi másra. Azért nem figyeljük meg a dolgokat folyamatukban, mert az jellegéből adódóan folytonos figyelmet igényel, az agyunk meg ennél sokkal lustább.
Az “emberi fejlődés” paradox fogalom, mivel az életkörülményeink javulnak, technológiailag előrehaladunk, olyan dolgokra vagyunk képesek, amiről 10-20 éve fogalma sem volt az előző generációknak, viszont ebben a folyamatban szépen lassan elcseréltük “emberiességünket”. Az emberi természet keveset változik, ahogy ezt Maslow szükséglethierarchia-elmélete is alátámasztja, ennek fényében még jobban látható, hogy a külvilág lehet, fejlődik, de az azt üzemeltető, karbantartó ember az nem.
Eme írás célja nem az, hogy a kelet és nyugat között válasszunk, hanem hogy rámutassak: bár e fogalmak társadalmi konstrukciók, mégis valós különbségeket takarnak a ‘játékhoz’ való viszonyulásban. Nem a játék maga különbözik, hanem a játékhoz való hozzáállás, amely a gazdasági-történelmi körülményekből fakad. Ugyanaz a játék zajlik keleten és nyugaton, a játék ismertetése után kitérek arra, hogy ezt miért játsszák szerintem máshogy:
Egy státuszjátékról beszélünk, melyben a játékosok időskorukra jutnak el a tényleges élethez. Egészen addig az van előtérben, hogy legyen ház, kocsi, munka. Tagadhatatlan, hogy szükség van munkára, valamilyen elfoglaltságra, viszont jelen esetben ez egy konstruált értékkel rendelkező munka, általánosságban. Nyilván mindenkinek az a valósága, aminek hitelt ad, viszont mikor lóg ki a lóláb, mikor omlik össze a ház, amit a semmire épít az emberek zöme? Azt hisszük, hogy a munka vagy a fent említett javak felmentenek minket, hogy lesz értelme az egésznek. Célt fabrikálunk a folyamatnak, épp ezért válik hiteltelenné ez az értéktámasztás. Aki azért él keresztényként, hogy a mennybe jusson, látszólag keresztény, viszont valójában mégsem. Ez a világunk hazugsága.
“Ahogy Freud és előtte meg utána sokan mások is megjegyezték, a civilizáció az egyéni vágyak elnyomásán alapszik. Képtelenség lenne bármiféle társadalmi rendet vagy átfogó munkamegosztást fönntartani, ha a társadalom tagjai nem kényszerülnének arra, hogy elsajátítsák azokat a szokásokat és képességeket, melyeket az adott kultúra megkíván – akár tetszik, akár nem. Mindenképpen elkerülhetetlen a szocializáció, vagyis az emberi lény átformálása olyan személlyé, aki sikeresen funkcionál egy adott társadalmi rendszerben. A szocializáció lényege az, hogy az emberek a társadalmi kontroll irányítása alá kerüljenek, hogy megjósolható legyen a jutalmakra és a büntetésekre való reagálásuk. A szocializáció akkor a legeredményesebb, ha az emberek annyira azonosulnak az adott társadalmi renddel, hogy többé el sem tudják képzelni, hogy bármelyik szabályát megszegjék.”1
Csíkszentmihályi szavai megvilágító erejűek ez esetben is. A probléma nem a szocializáció, hanem hogy ennek a folyamatnak nem vagyunk tudatában, nem figyeljük alaposan és egy idő után nem tudjuk megállítani. Mert végtére hogyan is üzemeltethető egy társadalom?
Teremtünk társadalmi igényeket és utána ezekre az igényekre kondicionáljuk az egyént. Az abszolutizálásban rejlik a probléma, hogy ez a rendszer nem rugalmas, hanem sziklaszilárd és elsősorban nem emberi ebből kifolyólag. Az ember alkalmazkodó, fejlődő és változó mindenekelőtt. Viszont ha az igények, amiket támasztunk, társadalmi igények, és ebben elveszik az egyénnek a világa, gondolatisága, akkor ez előbb-utóbb értékválsághoz vezet, és ez a játék.
Mi folyamatos résztvevői vagyunk ennek a státuszjátéknak, három oka van annak, hogy nem ismerjük fel valódi természetét: először is, az ego védelme érdekében elhitetjük magunkkal, hogy szerepünk nélkülözhetetlen; másodszor, a társadalmi validáció függőséget okoz; harmadszor, a rendszer kritikája saját identitásunk megkérdőjelezését is jelentené. Ha valamiben kifogástalan ez a mechanon, ahogy Hamvas Béla fogalmaz, hogy legitimál, ezáltal az egyén elhiszi, hogy szerepe nélküle nem létezne. Nem veszi észre, hogy már kényszeresen szerepet játszik (ráadásul egy kiosztott szerepet), mert már magáévá tette, alárendelte egyéni gondolatait a társadalomnak.
Mivel ez az indoktrináció előbb történik meg, az egyén először szembesül a társadalmi szerepével, ahelyett, hogy magával találkozna. Ez eredményezi a tömeges és kóros elfojtást és bizonytalanságot, mert a lélek alakul és fejlődik, viszont folyamatosan el van nyomva. “Azért él az emberek zöme olyan valószerűtlenül, mert a külső képeket tudják valóságosnak, és a belső világukat egyáltalán nem engedik szóhoz jutni”2 – fogalmaz Hermann Hesse a Demian című könyvében. Minden ilyen elnyomott létező egyszer gejzírként tör fel, és ezt nevezi a kor embere életközepi válságnak. És az öregkorra már vége, megannyi meg nem élt emlék és élmény van az ember fejében, és akkor talán leesik neki, hogy nem élt, csak részt vett ebben a játékban.
Eme játékhoz való viszonyban különbözik meg a kelet és a nyugat, mint említettem, az érem két oldala. A nyugati ember naivitása megnyilvánul például abban, ahogy a karrierépítést és anyagi javak felhalmozását az önmegvalósítással azonosítja. Gondoljunk a tipikus amerikai álomra: kertes ház, két autó, nyaraló – ezek válnak az élet értelmévé. A keleti társadalmakban ezzel szemben a gazdasági instabilitás más menekülési stratégiákat eredményez: például az erős családi kötelékekbe vagy közösségi identitásba való kapaszkodást, mint ahogy azt a kelet-európai országokban a rendszerváltások után is megfigyelhetjük. Mindkettő menekülés, az egyik társadalmilag elfogadottabb, mert a globalizáció miatt ez a játék már szinte egyetemes.
“Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. Nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs. Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció.” 3
A valóság a rendszer valósága, viszont ha az ember nem egyén, hanem magára veszi e rendszer rá osztott szerepkörét, miért csodálkozik?
Kimondani, amit nem lehet
A modern világ rengeteg problémával küzd. Ezeknek részletezésére vállalkozik az akadémia, olyan emberek száza, akik sokkal többet foglalkoznak diszciplínájukkal, ezáltal sokkal nagyobb belátásuk van minden részterületbe, mint amennyi nekem. Ebben a kis írásban a mélyére szeretnék hatolni a problémának, nem a tyúk vagy tojás kérdéskörében vizsgálni a helyzetet, hanem lejutni a tenger mélyére. Nem megfejtést kívánok nyújtani, mert nincs. Megfejtés nincs és nem is lesz.
Amiről beszélni szeretnék, az messze túlmutat az általunk épített keretrendszeren. Épp ez a lényege, a gerince mondandómnak, hogy minden szorongásunk a konstruált rendszerben vetett hit miatt létesül. Az ősbűn, amit elkövetünk emberi mivoltunkból, hogy frusztrál minket a természet. Frusztrál, mert egy olyan rendszerről beszélünk, amelyben keretek közé vagyunk szorítva. Az élet és a halál, a természet örökké változó arcának részesei vagyunk, ezt az egónk nem bírta el.
Az ősbűn gyökere valójában a teremtettségünkkel való szembefordulás. A keresztény hagyomány szerint az áteredő bűn nem csupán egy történelmi esemény, hanem egy állapot, amelybe beleszületünk – a természettől és ezáltal önmagunktól való elidegenedés állapota. Ez az elidegenedés abból fakad, hogy az ember képtelen elfogadni saját korlátait a természet rendszerében. A természet kiszámíthatatlansága, ciklikussága, a születés és elmúlás megváltoztathatatlan törvényei szorongást keltenek bennünk, mert szembesítenek végességünkkel.
A természet megszelídítésének vágya ebből az ősi félelemből táplálkozik. Amikor az ember erdőket irt ki termőföldekért, nem számol a következményekkel – ahogy az ókori Görögországban és Kisázsiában tették, kietlenné téve egész vidékeket, mert felszámolták a növényzet létezéséhez szükséges nedvesség-gyűjtő központokat. Ez a kontroll iránti vágy nem pusztán a túlélés eszköze, hanem kísérlet arra, hogy az ember Istent játszhasson, és saját természetét alakíthassa ki a természet helyett.
Hogyan is bírhatná el az egónk, miközben minden emberben ott egy mikrokozmosz, egy belső univerzum, kiapadhatatlan lehetőségekkel? Mi volt a megoldás erre? Az embernek nem kellett a természet, annak a szelíd rendje. Elkezdte kialakítani a saját természetét. A rendszert a rendszerben, amin már tud módosítani, így manifesztálódott ez az egzisztenciális szorongás.
Ugrunk a jelenbe. Itt már nem egy rendszer van az “alaprendszeren”, hanem rendszerek sokasága. A jelenkor embere azért érezheti magát elveszve, mert a rendszerek bűvöletében nem találja a helyét. Az előttünk élők, főleg az érzékenyebbek látták ezt előre. Látták, hogy a rendszer, melyben az ember Istent játszik, ugyanúgy halálra van ítélve. Ezért van az, hogy minden forradalom kitermeli az ellenforradalmát; aki figyelmes, pontosan látja a természet ciklikusságát, mert ezt a sajátosságot nem tudtuk kiírni. Mivel a forráskódot nem írhatod át teljesen.
A világ Egy, mi ezt mivel nem tudtuk feldolgozni, befogadni, mert hogyan is fogadhatná be az ember a végtelent, kitaláltuk a felet, bontottuk, alakítottuk és manipuláltuk. Ez a folyamat nem csak össztársadalmi, hanem individuális szinten is jelentkezik. A játszmák, amiket nap mint nap játszunk, minden alku, minden hazugság egy idő után kirobban, mert ki kell robbannia, a szálkát ki fogja lökni a szervezet.
Most tartunk ott, hogy minden szépen lassan visszaüt. Visszaüt a természet hanyagolása, visszaüt a másokkal szemben elkövetett bűn, visszaüt az őszintétlen mosoly, minden megtalálja eredeti helyét, és amint megleli, visszaköveteli magának. Mert bérlők vagyunk csak, nem tulajdonosok.
Szavakba nem lehet önteni, hogy milyen érzés a mindenséggel egyszerre létezni. És, hogy ettől idegenkedünk, az nem tényleges félelem, hanem generált félelem. Elvesztettük ezt a tudásunkat, és nagyon nehéz lesz visszaszerezni.
The Cry of the Wolf: The end of remembering
Humanity has a propensity for crying wolf, a metaphorical call to alert against impending dangers. While our intention is to safeguard ourselves, the pertinent question remains: when will the proverbial wolf truly materialize? This phenomenon extends beyond mere verbal expressions, delving into the realms of memory, identity, and societal dynamics.
Foundation in Memory
Our core is built on remembrance. In the words of Sir Seretse Kharma, “A nation without a past is a lost nation.” Memory binds communities, encompassing both positive and negative aspects. Grief and joy serve as vital cohesive forces, fostering a sense of unity. However, the evolution of the 21st century and the information culture raises questions about the impact on these fundamental aspects of human connection.
As psychologist Daniel Kahneman asserts, “Memory shapes our understanding of our lives, and memories of grief and joy shape our personal stories.” The digitization of memories poses a challenge to the authentic preservation of experiences.
The Distorted Lens of Digital Interaction
The realization struck when a friend casually referred to his ex-partner as “my ex.” This seemingly innocuous label unveiled a profound truth — a defense mechanism against painful memories. As Erich Fromm aptly notes, “Words are mirrors of thoughts and express deeper layers of feelings.” By reducing individuals to labels like A or B, we unintentionally alter the hierarchy, transforming them from people into mere words.
Viktor Frankl’s insight, “The last shrine of human freedom is the optional attitude,” emphasizes the power of choice in shaping our perspectives. However, the digital age challenges this freedom as our online interactions and narratives increasingly dictate our attitudes.
The Digital Persona
Expressions like “your dear beautiful eyes” are rendered neutral in the digital sphere, dependent on the interpreter’s emotional state. The shift from personal identifiers like names to impersonal labels further distances us from the humanity of others. Former relationships become exes, and people become as interchangeable as letters in the alphabet.
The prevalence of this phenomenon is evident beyond personal relationships. Instances of road rage exemplify how we swiftly categorize individuals based on isolated actions, reducing them to derogatory labels like “dickhead” or “slow snail.” These subtle judgments permeate our thoughts, often without conscious recognition.
The Influence of Social Media
Many believe they wield control over their digital personas, shaping narratives and expressing opinions. However, the reality may be starkly different. The pervasive influence of social media dictates what is kept or deleted, gradually molding our virtual identities. In this process, the line blurs between the persona we create and the one that, in turn, shapes us.
As we embrace the convenience of deleting undesirable elements, we inadvertently surrender a degree of autonomy. The power dynamic between the individual and the digital world becomes increasingly complex.
Conclusion
In this digital era, where the cry of the wolf may be drowned in the virtual noise, it is essential to pause and reflect. The subtle erosion of humanity in our language, judgments, and digital interactions warrants attention. The challenge lies not only in recognizing these shifts but in reclaiming the agency to preserve the richness of human experience amid the evolving landscape of technology and communication. As we cry wolf, let it not be a desperate plea lost in the digital wilderness but a call to rediscover and reaffirm our shared humanity.
Published on Medium:
Running past Kierkegaard and Bohr
I’ve been living in Copenhagen for three weeks now, having moved here for university, and I’m delighted with my decision. Currently, I’m staying at a hostel in Nørrebro, but next week, I’ll be relocating to the International Kollegium. The initial weeks were quite overwhelming, leading me to seek a personal challenge. Interestingly, I’m not a fan of running; I prefer walking for reasons I can’t quite explain.
However, during my daily strolls, I stumbled upon the Assistens cemetery, which presented a stark contrast to the quiet, somewhat eerie cemeteries I was accustomed to in Hungary. This one, or perhaps it’s an exception, resembled more of a park. It was a place where one could spot a man meditating, a mother jogging with her daughter, couples enjoying a leisurely walk, and students socializing with drinks and cigarettes.
For some inexplicable reason, this sight inspired me to incorporate running into my daily routine. I began with a modest 3-kilometer run and progressively added an extra 0.5 kilometers each day, aiming to reach a 5-kilometer goal by the week’s end. Armed with the Strava app, I embarked on this newfound challenge. The process was undeniably painful, yet I persisted and ran every day.
During this period, I had unexpected encounters. On the first day, I unintentionally passed by the grave of Søren Kierkegaard, the Danish philosopher. Intrigued by this discovery, I purposely sought out Niels Bohr’s resting place on the third day, a connection inspired by my current reading of “American Prometheus.”
Upon sharing my unusual experience with a friend, they expressed disapproval of running in cemeteries, prompting me to reflect on my actions and write this piece. It struck me that these spaces, primarily intended as resting places for the departed, also have the potential to integrate into our daily lives. Essentially, these cemeteries resemble parks, and it’s crucial not to let them fall into neglect.
A well-known saying comes to mind: “A nation without a past is a lost nation.” I believe that we should take pride in the few exceptional individuals who have left an indelible mark on our world, society, and collective consciousness. The sight of Kierkegaard’s grave, nestled within this serene cemetery-park, filled me with a sense of reverence and responsibility. It’s essential that we cherish these locations, not only for our ancestors but as a testament to our history and culture.
Originally published on Medium
in illo tempore 