Ez a két alliteráló jelzős szerkezet egy társadalmi tünet két megnyilvánulása. A nyugati nyugalom és a keleti kínszenvedés olyan címkézés, amelynek kettősségében elveszítjük a probléma igazi mivoltját, lévén az érme két oldalát nézzük, viszont nem értjük meg, hogy ez az érme miért értéktelen.
A címkézésnek megvan az a varázsa, hogy abszolútnak, megváltoztathatatlannak bélyegzünk egy dolgot, egy személyt. Ez belső biztonság megteremtésére szolgál, semmi másra. Azért nem figyeljük meg a dolgokat folyamatukban, mert az jellegéből adódóan folytonos figyelmet igényel, az agyunk meg ennél sokkal lustább.
Az “emberi fejlődés” paradox fogalom, mivel az életkörülményeink javulnak, technológiailag előrehaladunk, olyan dolgokra vagyunk képesek, amiről 10-20 éve fogalma sem volt az előző generációknak, viszont ebben a folyamatban szépen lassan elcseréltük “emberiességünket”. Az emberi természet keveset változik, ahogy ezt Maslow szükséglethierarchia-elmélete is alátámasztja, ennek fényében még jobban látható, hogy a külvilág lehet, fejlődik, de az azt üzemeltető, karbantartó ember az nem.
Eme írás célja nem az, hogy a kelet és nyugat között válasszunk, hanem hogy rámutassak: bár e fogalmak társadalmi konstrukciók, mégis valós különbségeket takarnak a ‘játékhoz’ való viszonyulásban. Nem a játék maga különbözik, hanem a játékhoz való hozzáállás, amely a gazdasági-történelmi körülményekből fakad. Ugyanaz a játék zajlik keleten és nyugaton, a játék ismertetése után kitérek arra, hogy ezt miért játsszák szerintem máshogy:
Egy státuszjátékról beszélünk, melyben a játékosok időskorukra jutnak el a tényleges élethez. Egészen addig az van előtérben, hogy legyen ház, kocsi, munka. Tagadhatatlan, hogy szükség van munkára, valamilyen elfoglaltságra, viszont jelen esetben ez egy konstruált értékkel rendelkező munka, általánosságban. Nyilván mindenkinek az a valósága, aminek hitelt ad, viszont mikor lóg ki a lóláb, mikor omlik össze a ház, amit a semmire épít az emberek zöme? Azt hisszük, hogy a munka vagy a fent említett javak felmentenek minket, hogy lesz értelme az egésznek. Célt fabrikálunk a folyamatnak, épp ezért válik hiteltelenné ez az értéktámasztás. Aki azért él keresztényként, hogy a mennybe jusson, látszólag keresztény, viszont valójában mégsem. Ez a világunk hazugsága.
“Ahogy Freud és előtte meg utána sokan mások is megjegyezték, a civilizáció az egyéni vágyak elnyomásán alapszik. Képtelenség lenne bármiféle társadalmi rendet vagy átfogó munkamegosztást fönntartani, ha a társadalom tagjai nem kényszerülnének arra, hogy elsajátítsák azokat a szokásokat és képességeket, melyeket az adott kultúra megkíván – akár tetszik, akár nem. Mindenképpen elkerülhetetlen a szocializáció, vagyis az emberi lény átformálása olyan személlyé, aki sikeresen funkcionál egy adott társadalmi rendszerben. A szocializáció lényege az, hogy az emberek a társadalmi kontroll irányítása alá kerüljenek, hogy megjósolható legyen a jutalmakra és a büntetésekre való reagálásuk. A szocializáció akkor a legeredményesebb, ha az emberek annyira azonosulnak az adott társadalmi renddel, hogy többé el sem tudják képzelni, hogy bármelyik szabályát megszegjék.”1
Csíkszentmihályi szavai megvilágító erejűek ez esetben is. A probléma nem a szocializáció, hanem hogy ennek a folyamatnak nem vagyunk tudatában, nem figyeljük alaposan és egy idő után nem tudjuk megállítani. Mert végtére hogyan is üzemeltethető egy társadalom?
Teremtünk társadalmi igényeket és utána ezekre az igényekre kondicionáljuk az egyént. Az abszolutizálásban rejlik a probléma, hogy ez a rendszer nem rugalmas, hanem sziklaszilárd és elsősorban nem emberi ebből kifolyólag. Az ember alkalmazkodó, fejlődő és változó mindenekelőtt. Viszont ha az igények, amiket támasztunk, társadalmi igények, és ebben elveszik az egyénnek a világa, gondolatisága, akkor ez előbb-utóbb értékválsághoz vezet, és ez a játék.
Mi folyamatos résztvevői vagyunk ennek a státuszjátéknak, három oka van annak, hogy nem ismerjük fel valódi természetét: először is, az ego védelme érdekében elhitetjük magunkkal, hogy szerepünk nélkülözhetetlen; másodszor, a társadalmi validáció függőséget okoz; harmadszor, a rendszer kritikája saját identitásunk megkérdőjelezését is jelentené. Ha valamiben kifogástalan ez a mechanon, ahogy Hamvas Béla fogalmaz, hogy legitimál, ezáltal az egyén elhiszi, hogy szerepe nélküle nem létezne. Nem veszi észre, hogy már kényszeresen szerepet játszik (ráadásul egy kiosztott szerepet), mert már magáévá tette, alárendelte egyéni gondolatait a társadalomnak.
Mivel ez az indoktrináció előbb történik meg, az egyén először szembesül a társadalmi szerepével, ahelyett, hogy magával találkozna. Ez eredményezi a tömeges és kóros elfojtást és bizonytalanságot, mert a lélek alakul és fejlődik, viszont folyamatosan el van nyomva. “Azért él az emberek zöme olyan valószerűtlenül, mert a külső képeket tudják valóságosnak, és a belső világukat egyáltalán nem engedik szóhoz jutni”2 – fogalmaz Hermann Hesse a Demian című könyvében. Minden ilyen elnyomott létező egyszer gejzírként tör fel, és ezt nevezi a kor embere életközepi válságnak. És az öregkorra már vége, megannyi meg nem élt emlék és élmény van az ember fejében, és akkor talán leesik neki, hogy nem élt, csak részt vett ebben a játékban.
Eme játékhoz való viszonyban különbözik meg a kelet és a nyugat, mint említettem, az érem két oldala. A nyugati ember naivitása megnyilvánul például abban, ahogy a karrierépítést és anyagi javak felhalmozását az önmegvalósítással azonosítja. Gondoljunk a tipikus amerikai álomra: kertes ház, két autó, nyaraló – ezek válnak az élet értelmévé. A keleti társadalmakban ezzel szemben a gazdasági instabilitás más menekülési stratégiákat eredményez: például az erős családi kötelékekbe vagy közösségi identitásba való kapaszkodást, mint ahogy azt a kelet-európai országokban a rendszerváltások után is megfigyelhetjük. Mindkettő menekülés, az egyik társadalmilag elfogadottabb, mert a globalizáció miatt ez a játék már szinte egyetemes.
“Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. Nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs. Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció.” 3
A valóság a rendszer valósága, viszont ha az ember nem egyén, hanem magára veszi e rendszer rá osztott szerepkörét, miért csodálkozik?
in illo tempore 