Sokat beszélünk az interperszonális vonzalomról. Megkerülhetetlen, hiszen Hegel óta gondolhatunk erre úgy, mint az emberi létezés elemi legitimációjára, a dialektika fényében az “Anerkennung” szerint az ember abban nyeri el tényleges emberi értékét, hogy a másik emberként viszonyul hozzá. Ezen Berne mosolyogna (lehet mosolygott is), mert tranzakcióvá redukálja az összes megnyilvánulásunkat, de ki tudja, kinek van igaza.
Az interperszonális vonzalom azonban nem minden, sőt, talán a tudat és a tudattalan viszonyhoz tudnám hasonlítani az alanyi és az alanytalan vonzódást, vonzalmat. Itt az alanyi alatt konkrét személyt/személyeket értek, hiszen emberi mivoltunkból vonzódunk emberekhez, ugyanakkor kötődünk tárgyakhoz is. Erre hivatkozok alanytalanként a továbbiakban.
Ez mind beépült reakció, a mostani írásom célja ezt a két módozatot a vonzalomtól, mint közös táptalajtól megközelíteni. Végtére is bármennyire tagadjuk a tárgyakhoz ugyanúgy viszony fűz minket (ki nem szitkozódik, amikor belerúg a küszöbbe).
Ezt lehet magyarázni pszichológiailag (mit ne magyarázna meg e tudományterület), viszont abba az egyszerű küszöbbe botlunk, amit a materiális világfelfogás nevelt belénk, pontosítván elvesztettük a talajt a lábunk alól. A probléma ott kezdődik, mikor az ember a megfoghatatlant megfoghatóvá kezdte letranszponálni (a mai napig görcsösen próbálkozik ezzel). Ez a hazugság a beszélt nyelv eredendő bűne.
Viszont a alap azonos, ez a vonzalom táptalaja, amin mi cipőben gyaloglunk egy ideje, mert viszolygunk a megfoghatatlantól. Olyan látképekbe kapaszkodunk, melyek magukban jelentéktelenek, önnön jelentésüket elvesztették, pontosabban mi tettük őket jelentésmentessé, üres vázzá.
A vonzalom egyfajta életben feloldódás, a befogadás és az ezáltali elfogadásra tanító módszertan. Kórtünet, hogy társadalomból vezetjük le az egyént, nem pedig fordítva, így alakul ki minden egyénben először a társadalom leképződése, és szerencsésebb esetekben ezután alakul ki az egyén is. Remélhetőleg, de arányuk drasztikusan csökken…
Talán ott veszett el a történet, ahol a szimbólumok jelentőségét és az ebből fakadó felismeréseket félelemtől vezérelve megtagadta önnön magától az ember, mert minden ember avagy mikrokozmosz egységben kettős, ezt belátni és ezt feloldani, na ez transzmutáció folyamata.
Minden egy, mondják őseink, a mítoszaink és a kultúráink ősgykere is ezt támasztja alá, az origót. A modern embernek nem kellett ez. Helyette hazudik, mert sokkal inkább ragaszkodunk a jónak fémjelzett dolgokhoz, mint eme fennkölt igazsághoz valójában az ember pont olyan szintre fejlődött fel, ami tökéletesen kiszolgálja eme kapzsi vágyát.
Talán amit még nem vettünk el magunktól, az a szerelem ideája, ezért lehet talán ebből a lőrésből a legjobban rávilágítani erre a jelenségre. Amit vonzalomnak nevezek, lényegében analóg fogalom, mozgás a hittel, a szeretettel, a világ törvényével. Abban reménykedek, ha így fogalmazok, nem ragadunk bele félérvekbe, nem tereljük a témát a vallásra, és nem kezdünk el olyan dolgokról beszélni, amelyekhez mi emberek már kevesek vagyunk.
Az emberek kevesek, minél több annál kevesebb és vice versa, Egyben van a teljesség kulcsa. Ez azért nehéz, mert hiába maga a folyamat faék egyszerű, a kulcsot megtalálni, az ajtót kinyitni, az ehhez vezető út csupán belső, és az érzések, meglátások nyújtják ebben a történetben a kvázi segítő bójakat. A nehézséget az adja, hogy gondolkodni kezdünk, hogy vajon ez, ez-e, az-e a kulcs. És az ajtóba már bele se menjünk, mi és hol van az az ajtó, ahelyett, hogy intuitíve mennénk előre. Pont ezért hasznos véleményem szerint a vonzalom felől megközelíteni a dolgokat, mert a vonzalom teljesség elfogadásra, befogadásra ad lehetőséget, ergo az összes kulcs és az összes ajtó a maga módján közelebb juttat minket, a részfeladatokat kompozícióvá alakítja, ha így közelítjük meg a dolgokat. A vonzalom vizsgálata nem elemzés, sokkal inkább a mozgás lekövetése, megértése, amennyire erre lehetőségünk van. Intució szemlélés, nevezhetjük így is.
Az egó rimánkódik, viszont a folyamat magával vonja eme egó visszaszorulását. A vonzalomban feloldódik és fellélegzik a bennünk ciripelő szellem, teret adunk másnak is. Viszont a csökönyös materializálódás következében még több ajtót vélünk felfedezni. Mája fátylára a válaszunk még több ruha lett.
Csodálkozunk-e, ha érzékelésünk silányul, miközben az emberi szorongásunkból a világiba, a profánba menekülünk?
Régen vélhetőleg olyan izmokat használtunk, melyeknek ma már létezésről sem tudunk.
Azért van mindez, mert ezek szellemi izmok voltak, tapinthatatlan rezgések felismerésére, nem megfogható, nem önthető formába, nem evilági a materiális értelemben. Átértelmeztünk mindent, a nevelésből indoktrinációt csináltunk, a szerelem ideájából olcsó és eladható testiséget.
A kérdés felmerülhet, hogy hogyan juthatunk újra eme izmok birtokába, hiszen az ember testből gondolkodik, eleve testi halandósága okozta ama félelmet, amelyből maga köré építette rendszereit. E eredendő akarás az, amiért sosem fogjuk visszajutni erre a szintre, ez a fejlődésünk része, csak még szintetizálásra vár.
Az archaikus ember lélegzett és nem levegőt szívott, élete rítus volt, összhang, mely messzemenőkig az ellenpólusa a jelenlegi létünknek, amely inkább egy társadalmi ajánlat, visszaélve az élet szó nagyságával, jelentőségével. Amelyben eme lágy rezgés tranzakcióvá transzponálódik le, láthatóvá válik a kapaszkodás és akarás ezen rendszereknek definiált kereteihez.
Célszerű lenne a kereteknek ugrodeszkává transzformálása, önnön kereteinket fizikai módon megközelíteni, a materiális és immateriális jin-jangot meglátni.
Ezután hatolhatunk le a vonzalom táptalajára, ekkor hallható a lágy rezgés, mi összeköti az embert az emberrel, embert a világgal és a megfoghatatlannal.