A modern világ rengeteg problémával küzd. Ezeknek részletezésére vállalkozik az akadémia, olyan emberek száza, akik sokkal többet foglalkoznak diszciplínájukkal, ezáltal sokkal nagyobb belátásuk van minden részterületbe, mint amennyi nekem. Ebben a kis írásban a mélyére szeretnék hatolni a problémának, nem a tyúk vagy tojás kérdéskörében vizsgálni a helyzetet, hanem lejutni a tenger mélyére. Nem megfejtést kívánok nyújtani, mert nincs. Megfejtés nincs és nem is lesz.
Amiről beszélni szeretnék, az messze túlmutat az általunk épített keretrendszeren. Épp ez a lényege, a gerince mondandómnak, hogy minden szorongásunk a konstruált rendszerben vetett hit miatt létesül. Az ősbűn, amit elkövetünk emberi mivoltunkból, hogy frusztrál minket a természet. Frusztrál, mert egy olyan rendszerről beszélünk, amelyben keretek közé vagyunk szorítva. Az élet és a halál, a természet örökké változó arcának részesei vagyunk, ezt az egónk nem bírta el.
Az ősbűn gyökere valójában a teremtettségünkkel való szembefordulás. A keresztény hagyomány szerint az áteredő bűn nem csupán egy történelmi esemény, hanem egy állapot, amelybe beleszületünk – a természettől és ezáltal önmagunktól való elidegenedés állapota. Ez az elidegenedés abból fakad, hogy az ember képtelen elfogadni saját korlátait a természet rendszerében. A természet kiszámíthatatlansága, ciklikussága, a születés és elmúlás megváltoztathatatlan törvényei szorongást keltenek bennünk, mert szembesítenek végességünkkel.
A természet megszelídítésének vágya ebből az ősi félelemből táplálkozik. Amikor az ember erdőket irt ki termőföldekért, nem számol a következményekkel – ahogy az ókori Görögországban és Kisázsiában tették, kietlenné téve egész vidékeket, mert felszámolták a növényzet létezéséhez szükséges nedvesség-gyűjtő központokat. Ez a kontroll iránti vágy nem pusztán a túlélés eszköze, hanem kísérlet arra, hogy az ember Istent játszhasson, és saját természetét alakíthassa ki a természet helyett.
Hogyan is bírhatná el az egónk, miközben minden emberben ott egy mikrokozmosz, egy belső univerzum, kiapadhatatlan lehetőségekkel? Mi volt a megoldás erre? Az embernek nem kellett a természet, annak a szelíd rendje. Elkezdte kialakítani a saját természetét. A rendszert a rendszerben, amin már tud módosítani, így manifesztálódott ez az egzisztenciális szorongás.
Ugrunk a jelenbe. Itt már nem egy rendszer van az “alaprendszeren”, hanem rendszerek sokasága. A jelenkor embere azért érezheti magát elveszve, mert a rendszerek bűvöletében nem találja a helyét. Az előttünk élők, főleg az érzékenyebbek látták ezt előre. Látták, hogy a rendszer, melyben az ember Istent játszik, ugyanúgy halálra van ítélve. Ezért van az, hogy minden forradalom kitermeli az ellenforradalmát; aki figyelmes, pontosan látja a természet ciklikusságát, mert ezt a sajátosságot nem tudtuk kiírni. Mivel a forráskódot nem írhatod át teljesen.
A világ Egy, mi ezt mivel nem tudtuk feldolgozni, befogadni, mert hogyan is fogadhatná be az ember a végtelent, kitaláltuk a felet, bontottuk, alakítottuk és manipuláltuk. Ez a folyamat nem csak össztársadalmi, hanem individuális szinten is jelentkezik. A játszmák, amiket nap mint nap játszunk, minden alku, minden hazugság egy idő után kirobban, mert ki kell robbannia, a szálkát ki fogja lökni a szervezet.
Most tartunk ott, hogy minden szépen lassan visszaüt. Visszaüt a természet hanyagolása, visszaüt a másokkal szemben elkövetett bűn, visszaüt az őszintétlen mosoly, minden megtalálja eredeti helyét, és amint megleli, visszaköveteli magának. Mert bérlők vagyunk csak, nem tulajdonosok.
Szavakba nem lehet önteni, hogy milyen érzés a mindenséggel egyszerre létezni. És, hogy ettől idegenkedünk, az nem tényleges félelem, hanem generált félelem. Elvesztettük ezt a tudásunkat, és nagyon nehéz lesz visszaszerezni.
in illo tempore 